Amikor elkezdtem ezt a bejegyzést, az volt a címe, hogy az első 110 napunk Kanadában. Azóta eltelt még vagy ötven. Rengeteg dolgot mesélhetnénk, de nem fogunk. (Akit bővebben érdekel, mi van velünk, hívjon fel, aki fel szokott, annak meg az a jutalma, hogy nem untatjuk újra hosszan.) Röviden: van helyi személyim! Ez a legkúlabb hivatalos irat, amit valaha láttam. Azért is, mert bemondásra írják rá, hogy hány kiló vagy, és egy kicsit a bal felső sarkán lévő felirat miatt is: "B.C., The Best Place on Earth". Szerénytelen, de eddig nem tudom cáfolni.

Na jó, Kornél lepipált azért. Szerzett valódi nyelvvizsgát (mert az otthoni Rigó utcásat itt körberöhögik), és itt is letette a jogsit (mert az otthoni csak három hónapig érvényes). Épp most honosíttatom a diplomáimat (ő ezen már túl van), hamarosan indul a vállalkozásom, és egy orvosi vizsgálatra vagyunk attól, hogy beadjuk az állandó letelepedési kérelmet.  

Az esős tavaszvárás csöndes volt, berendeztük a lakást, beálltak a hétköznapok, dolgoztunk, feldolgoztunk, barátkoztunk, megnyugodtunk.

Aztán eljött végre a tavasz itt is, vettünk egy autót, és kinyílt a világ. Nincsenek megfelelő szavaim arra, hogy leírjam, milyen gyönyörű a környék, amit hétvégente nagy energiákkal fedezünk fel. Szerencsére van viszont egy jó kis telóm meg fotómasinám, úgyhogy inkább megmutatom.  

Ez az Alouette Lake, még márciusban jártunk itt, és a jövő hétvégén vissza is megyünk kempingezni. (Na erről is kell írnom még, hogy mekkora kultúrája van itt a kempingezésnek, persze nincs ezen semmi meglepő.)

Így örültünk a jó időnek, mert akkor még nem tudtuk, hogy ez csak beetetés, előttünk áll egy eső áztatta, sötét április. De szerencsére az első látogatókként érkező barátaink meghozták otthonról a napsütést.

Itt épp egy helyi srác 30 éves vitorlásával szeljük a vizet az öbölben.

Ez egy random talált, kedves tavunk, ahol rendszerint senkivel sem találkozunk. Akárcsak itt:

Már augusztusban tudtam, hogy az egyik kedvenc helyem a Cleveland Dam lesz, ami itt van tíz percnyire.

A gát mellett van a Capilano Suspension Bridge Park, ahová helyi lakos bérletünk van. Esőben a legszebb az esőerdő, és megunhatatlan ez a függőhíd rengeteg.

Március végén még hótalpazni is tudtunk, amikor a tengerparton már pólóban hesszeltek a helyiek.

Na jó, nyilván nem tudom egy posztban összefoglalni ezt a rengeteg élményt, és egész lényeges dolgokról még szót sem ejtettem: hogyan találkoztunk az első medveboccsal, vagy hogyan lettünk kutyások, szóval hamarosan újra jelentkezünk. Addig azért még megmutatom az új háziállatunkat.

Kedves jószágnak tűnik, de a gyerekeket, kutyákat és macskákat azért nemigen lehet mostanában hosszú pórázon sétáltatni a ház környékén. Egyébként az itteni vadvilág tisztelete is megér még egy misét. Ígérem, mostantól újra gyakrabban jelentkezünk majd.