Amikor gyerekként építkezést láttam, mindig sajnálkoztam kicsit, hogy milyen kár, hogy ez a város még nem készült el, pedig látszik, hogy egész pofás lesz. Nem értettem, Szolnok hogy épülhet egész gyerekkoromban. Úgy képzeltem, hogy egyszer minden elkészül, és akkor készen lesz. Működik, nem romlik el, minden a helyén lesz és egy tökéletes állapot állandósul. Abban a két és fél készülődős hónapban, amiről már többször írtuk, hogy milyen megfeszített tempóban csináltuk végig, valahogy tudattalanul is vártunk egy ilyen kész állapotra.
November közepétől mindig eszembe jutott az a baromság, amit a Forbes-ban olvastam (biztos nem baromság, csak félreértettem), hogy amikor fáradt vagy, gondolj arra, hogy még csak a tartalékaid 40%-át használtad fel. Na, hát decemberben már nagyon nem tudtam elhitetni magammal, hogy az a 60% még mindig ott szunyókál. Abban a hontalan hónapban, amit a Kanadába érkezésünk után Csabi barátunk családjával töltöttünk, hiába volt bensőséges a hangulat, csak nem jött a megnyugvás. Kezdődtek a kinti papírmunkák, intézkedések, otthon után nézés. Minden éjjel ugyanazt álmodtam, csak más szimbólumokkal: biciklivel száguldok vékony pallókon, alattam szakadék és a tenger. Irtó jól megy, aztán egyszer csak lenézek és megtorpanok ("Kígyó, hiszen neked nincs is lábad"!...). Majrézni kezdek, aztán mondogatom magamnak, hogy eddig lendületből megcsináltam, nem torpanhatok meg most. Nem szabad megállni, nem szabad megállni...
Kornélnak a múlt héten Seattle-ben volt bootcamp-je, "kiképzése". Megkérdezte, elmegyek-e vele. Én, aki egyszer képes voltam egy éjszaka alatt minden, laikus számára elsajátítható dolgot megtanulni a gőzturbinákról, hogy Innsbruckba repülhessek cikket írni róluk, ne kaptam volna az alkalmon? Nyilván mentem, és meg sem álltam. Zuhogott az eső, de Amerikában voltam, és még nem láttam a piacot, a tornyot, az első Starbucks-t... Jó pár tíz kilométert beletettem a lábamba a négy nap alatt. Aztán haza értünk a lakásba, amiből még nem sikerült teljesen kiköltöznie a tulajnak, mert épp le kell adnia a következő Tomb Raider filmet (de tényleg, még ez is, hogy véletlenül beköltözünk a hollywoodi vizuális effektek fenegyerekéhez!) Nekiestem a lakásnak, és bár olyan nagy tisztelettel sikáltam le a foltokat a falról, hogy közben arra gondoltam, meglehet, hogy némelyiket James Cameron hányta, egész gyorsan haladt a tiszta állapot felé.
Kitaláljátok, mi történt ma reggelre? Nem tudok járni. Nem vettem észre, hogy az egyébként néhány éve kettétört keresztcsontomat annyira megterheltem, hogy egyszer csak feladta. (Kígyó, neked tényleg nincs lábad.) Szóval most itt fekszem a majdnem kész lakásban, és miután gondosan kiválasztottam az interneten, hol vegyen nekem Kornél haza felé egy pár mankót, arra jutottam, hogy amíg a csípőm nem bír el újra, szisztematikusan elkezdem feldolgozni magamban az elmúlt fél évet: amiben menyasszony, aztán feleség lettem. Rátaláltam egy hivatásra, amit imádtam, aztán otthagytam. Eljöttem a világ másik felére a szerelmemmel élni, és fogalmam sincs, mit kezdek magammal. Amiben rájöttem, hogy a dolgok sosem lesznek készen. Én sem leszek készen.
Hogy fontos a ritmus. Hogy aludni kéne. Hogy a világ legjobb dolga úgy futni, ahogy csak bírsz: a Széchenyi utcán lefelé a járdán, Gyula bácsiék felé, nem féltve magadat, mindent beleadva száguldani. De aztán le kell ülni a seggedre kicsit. Mert ha nem ülsz le pihenni, majd már csak feküdni tudsz, és fekve rohadt nehéz gépelni. A férjemet keményebb fából faragták, mégis szüksége van most rám, és fel kell épülnöm gyorsan. Türelem, türelem... (Kígyó, baszki tényleg nincs lábad, de legalább tiéd a felismerés.)
