Az éjszakai 8-as erősségű földrengés miatt cunamiriadót adtak ki nemcsak Alaszka partjaira, de Britt Kolumbia nyugati részére is. Vancouver Island-en amúgy is napok óta tombol a vihar, lezárták a partokat az óriási hullámok miatt, már csak ez kellett a nyakukba. Nekem meg folyton azon a kis tenyérnyi, paradicsomi szigeten jár az agyam, amit még augusztusban látogattunk meg, a nagy sziget legnyugatabbi részéhez közel. Úgyhogy most megmutatom, milyen Lone Cone, amikor nincs se földrengés, se cunami. (Azóta egyébként lefújták a cunamiriadót, halleluja.)
Először is úgy kezdődik a kaland, hogy Vancouverben autóba ülsz, az autót meg rávezeted egy jó nagy kompra, ami röpke két óra alatt átsuhan veled Nanaimoba, ahonnan immár helyváltoztató mozgással, szárazföldön - kondíciótól és az autóban fellelhető gyereksűrűségtől függően - 3-4 óra alatt eljutsz Tofinoba. És ott indul csak az igazi móka! Autó letesz, sátor, hálózsák, cucc, gyerek kipakol és fegyelmezetten vár... Amikor azon az augusztusi napon, a nyaralásunk kezdetén megjelent egy szakadt motorcsónak, benne buszüléssel meg egy kb Zsukkból kioperált műszerfallal, és azt mondta a '90-es évek popját csutka hangerőn hallgató indián figura, hogy dobáljuk be a cuccainkat, aztán kapaszkodjunk, éreztem, hogy jó helyen vagyunk.
A pasas beletaposott, a hajó orra felemelkedett és hasítottuk a vizet (a víz meg az arcunkat...). Máig érthetetlen számomra, hogy a sűrű ködben hogyan tudta kikerülni azt a rengeteg vízből kiálló sziklát, de épségben megérkeztünk a túlpartra, ahol egy terepjáró mögé kötött szekérre pakoltak minket, hogy azt a 200 métert megtegyék velünk, ahol az összesen 30 sátorhelynyi kemping sűríti össze a szigeten fellelhető ideiglenes és állandó humánpopulációt.
Levertük a sátrunkat az óceánpartra, a Lone Cone hegy lábához, és gyönyörködtünk ebben a paradicsomi helyben.
Földöntúli reggelekre ébredtünk, a felhők között. A kihalt óceánpart csak napi néhány órára derengett ki a ködből.
A futóhomok rendkívül jó mulatságnak adott alapot.
Úgy másfél kilométerre a sátrainktól van egy gyönyörű tó, a partján egy kenuval, amit bárki kedvére használhat, aki odatéved. Az evező úgy hasított bele a csöndbe, hogy szinte szégyelltük magunkat a zajért. (Elalvás előtt szoktam magam ilyen vizekre képzelni.)
Többen emlegettek egy terepfutó fiút, aki rekordidő alatt felfutott a Lone Conra. Nem teljesen értettük, ez miért olyan nagy szám, hiszen csak két kilométer a csúcsig. Akkor még nem számoltuk ki, hogy azon a két kilométeren a 720 méteres szintemelkedés milyen meredekséget jelent. És hát a szakadék fölött fatörzsön átkelés sem tartozik a hétköznapi rutinjaim közé. De csak felmásztunk, itt a bizonyíték.
Miután a kempingbe visszaérve jézuskrisztusi pózban terültem ki a fűben, Scott, a texasi identitású, torontói hangmester szomszédunk (régi visszatérő vendég), aki egyébként rávett minket a túrára, úgy döntött, beváltja az ígéretét és kifogja a vacsorát. Kihajózott a kenuján, és néhány óra múlva egy jól megtermett lazaccal tért vissza. A halat aztán indián hagyományok szerint cédrusfára feszítve füstölte meg John, a kemping tulajdonosa.
Scott gitárjátéka és a közös éneklés igazi tábori hangulatot varázsolt az élménydús nap végére.
Már talán csak azt nem meséltem el, hogy az öt nap alatt szépen lassan kiderült, hogy a második (sátor)szomszédunk, egy agysebész, a szüleivel '56-ban menekült Kanadába. Az ő szomszédja Jancsika, aki az ötvenhatos leszármazott anyukájával és francia apukájával jött nyaralni az isten háta mögé. És még ezt tetézte az az angol nő, aki egyszer csak tört magyarsággal szállt be a beszélgetésbe, és elmesélte, hogy évekig Dombóváron tanított. Szóval a világvégi kis szigeten, ahol összesen egy indián család él, a nagyjából harminc sátor közül ötben beszéltek magyarul. És ezeket az embereket épp Lone Cone hozta össze. Éljen, hogy nem vitte el a cunami!
