Az első izlandi napunkon még nem tudtuk, hogy az az időjárás, amiben szívesen kiszállunk a kocsiból minden izgalmasabbnak látszó göröngynél, micsoda isteni kegy, de szerencsére másnap belekóstolhattunk az igazi izlandi télbe. Amikor egy éppen hazatérő ismerősöm azt írta, hogy folyamatosan figyeljük az útviszonyokat és öltözzünk rétegesen, mert az északi szél nem viccel, hát ő sem humorizált. A Mars expedíciónk második napja inkább hasonlított egy jégbolygó felfedezéséhez, ami alatt többször támadt az a benyomásom, hogy hamarosan jégbefagyott látványosság lesz belőlünk is, és szándékos helyi turpisságot sejtettem a háttérben. Amikor még csak az autóból csodáltuk a havas hegygerinceket, gyanútlanul tervezgettük, hogyan járjuk körbe sötétedésig a Golden Circle-t, ami mentén a környék nevezetességei (gejzírek, vízesések, kis kápolnák) fekszenek. Aztán az első tetszetős göröngynél, amikor a kiszállás közben majdnem ajtóstul repültem melegebb tájakra, úgy kucorodtam vissza a barátságosan befogadó tomporfűtéses ülésbe, mint a házificsúr Zserbó macskánk a fehér kanapéra kerti séta után. Ablakon keresztül ugye milyen romantikus a látvány?

Sietve leltárt készítettünk a nálunk lévő víz- és élelmiszerkészletről, és annak ellenére, hogy a circle haza felé vezető félkiflijét már lezárták a hóátfúvások miatt, úgy döntöttünk, megmutatjuk Zserbónak, hogy kell ezt csinálni. Csak az első parkolóban, egy fatáblára applikált térkép mögött vacogva kapta a második gellert az önérzetünk. Ennek a britt fickónak tényleg volt pofája rövidgatyában hógolyózni. (A körsvenk csak elterelés, az angol viking miatt csináltam a videót.)

Végül is igaz, a helyiek azt mondták, a vastag, meleg kesztyű a titok. Nekem is volt egy lila dzsekis gyerekkesztyűm a helyi közértből, de az ujjműtétem miatt az egyik kezemre csak a kórházi ujjbábom ment fel. Ha egyszer kesztyűstül ott járok, isten bizony bugyiban csinálok hóangyalt. Éppen kiolvadtunk, mire megérkeztünk az első állomásra, a Thingvellir Nemzeti Parkba. Itt ér össze az amerikai és az eurázsiai kőzetlemez, és sétálgathatsz a találkozásánál. Igazi multikulti szimbolika, gigantikus kőfalakkal. Az már csak ráadás, hogy a látvány nemcsak a Trónok harcából lehet ismerős (mert az mondjuk engem pont hidegen hagy), de Walter Mitty is itt tette kalandosabbá titkos életét.

Következő célpontunk a Strokkur gejzír volt, ami most inkább volt lapos, mint magas. Már azon a kétszáz méteren is, amíg megközelítettük a kitörési pontot, igyekeztünk a többi turista szélárnyékában poroszkálni, olyan erős északi szél fújt. Így pont azt az egy köpetet vártuk meg, amit abban a tizenkét percben produkált a jó izlandi föld, amíg a többi hardcore utazó ki nem hűlt mellettünk.

Még egy állomás volt hátra, amit meg lehetett közelíteni a testi épségünk komolyabb kockáztatása nélkül, a Gullfoss vízesés. Nem mondom, hogy nem számolgattam az út mentén gyanútlanul legelő pónikat látván, hogy ha a hóban ragadunk, egy tauntaun helyett hány lovacskát kell majd kibelezni, hogy melegen tartson minket. A lenti képet úgy nézzétek, mint aznapi hőstettem eredményét: pontosan egy expozícióra voltam képes.

Eztán egy másik turista kezébe nyomtam a gépet, hogy megörökítsen minket e remek túra utolsó állomásán, de az a kép nem adna sokat az élményetekhez: két sötét paca kucorog a kép bal alsó sarkában. Helyette még gyorsan lerovom tiszteletemet az uram előtt, aki épségben visszaszállított mindkettőnket a szállodába, ezzel tanubizonyságot téve kiváló vezetői képességeiről ilyen utakon is: