Papucsról, székelykáposztáról, iskoláról, ködről és mókusokról. Szóval azokról a dolgokról, amik vannak, és amik nincsenek Vancouverben.

Kedves szüleink STOP Küldjetek papucsot STOP
Papamamusz vagy flip-flop, ennyi a kínálat. Napok óta kétségbeesetten bolyongunk a bevásárlóközpontokban és ruhaüzletekben, és nem találunk papucsot. Tegnap már majdnem megállítottam egy szembejövő kínai családot, akik papucskákban csoszogtak el mellettünk, hogy megkérdezzem, honnan szerezték a lábbelijüket, de Kornél szerint ők nyilván gondoltak erre, és otthonról importálták. 

Mosómedve pajtás is meglepődött rajta, hogy mennyi apróság különbözik itt a nálunk megszokottól. (Vele még augusztusban futottunk össze a Lost Lagoonban, a város közepén.) De nem akarom elvenni Kornél kenyerét,  tervez egy posztot arról, hogy mi más itt, mint otthon.

Azért a vancouveri székelykáposzta sztorit nem hagyom meg neki. Januárig ugye Csabi barátunkék az ideiglenes befogadóink. Két család él a házban, alattunk egy britt házaspár, két gyerekkel. Ők voltak hivatalosak előkarácsonyi ebédre, és Pannával székelykáposztát főztünk. Jó vecsési savanyúkáposztából, .... aha. Bár mondhatnám, hogy a kanadaiaknak sikerült kifürkészniük a káposztasavanyítás fortélyait! Abból az üveges ázott vacakból csináltuk, amit itt kapni, otthonról csempészett kalocsaival és stílusosan kaliforniai paprikával - az egyetlen itt ismert paprikafélével. Két rajongója akadt a magyar ételkülönlegességnek: a tízéves Toby, az igazi gurman, aki állítólag perverz vonzalmat táplál a furcsa ételek iránt, és az epehólyag nélkül élő Kornél, aki hírhedten utálja a székelykáposztát. Négy!!! tányérral tolt be. Ezért az élményért Kanadáig kellett jönnünk.

Azt kérdeztétek többen is, milyenek a hétköznapok. Hát álmosak, és gyerekkel teliek. Pont mint otthon, csak másképp. Január 6-án költözünk a saját albérletünkbe, azt hiszem, majd utána lesz érdekesebb ez a kérdés. 

Az egyik nap például mi mentünk Lilláért (Pannáék elsős kislányáért) az iskolába. Ide. 

Az udvart óriási fenyők határolják. Azt mondja Lilla, van egy fájuk a barátaival, azon szoktak játszani. Mutatom a kilátást a másik irányba.

Az ott a belváros, alatta pedig van szerencsém bemutatni a város leggyakoribb látogatóját, a ködöt. North Vancouverben vagyunk, az öböl másik felén van a belváros, innen járművel olyan 20 percnyire. Ez Vancouver családbarát, nyugodt része, kis város a városban. Minden megtalálható pár perc járóföldnyi távolságban. Minden. És ilyen az út a suliból haza felé:

(Imádom Kornélt azzal a pink táskával - írok a Jézuskának, hogy hozzon neki egyet!) Ha az előzőek még nem szolgálnának elegendő érvként a gyerek itteni nevelése és iskoláztatása mellett, a helyi faunára bármikor lehet számítani, jön az erősítés.

Háromszor voltunk szemtanúi az F.M. vancouveri lakos által elkövetett bűncselekménynek. Némán figyeltük, amint kirabolja a helyi madarak nagy gonddal elrendezett etetőit.

Amikor épp nem valamelyik vancouveri bokrot csodáljuk ámuldozva, lakást keresünk gőzerővel, ami nem is olyan egyszerű. Az építkezéshez és a lakáskialakításhoz is másképpen állnak itt, mint odahaza, de ezt a történetet is Kornélra hagyom. A három éves Kata művésznő rajzát azért megmutatom. Annyira sajnál minket, hogy nincs még lakásunk, hogy lerajzolta, milyen boldogok leszünk, ha megtaláljuk – az ott balra a házunk, amiben lépcső is van. Ki is színezte. (Felhívnám a figyelmet a koronámra – Kornél fején az csak haj.) És milyen szép a kisgyerekek empátiája! Lilinek, Kata képzeletbeli barátjának nincsen háza, ezért az ő szobájában, a lámpa alatt lakik.

Update: Mi úgy tűnik, megtaláltuk a lakásunkat azóta, és tényleg van benne lépcső! Nem mintha Kata lámpája alatt nem lenne kiváló helyünk. És végül papucsot is kaptunk! Összehajthatót.

The Great White North (a Nagy Fehér Észak) – Amerikában csak így emlegetik Kanadát. Ehhez képest Vancouverben az óceán közelsége miatt kilenc hónapig esik az eső, aztán a maradék három hónapban meg olyan szárazság van, hogy az augusztusi erdőtüzeket kétszer csodálhattuk meg az idén: egyszer amikor itt voltunk, és le voltak zárva a turistautak, az ég szürke volt és a nap vörös, egyszer pedig amikor haza értünk, és az erdőtüzek füstje megérkezett velünk Magyarország fölé.

Két hete, amióta kiköltöztünk, minden vancouveri szenzációként meséli, hogy tavaly olyan kemény telük volt, hogy egyszer még a hó is esett. (Az itt élő magyar barátaink ki is találták, hogy be kéne indítani a hólapát bizniszt idekint, mert tavaly sehol sem lehetett kapni efféle alkalmatosságot.)

A mai időjárás megint kapóra jön a történelem vancouveri históriásainak. Ekkora most a hó:

Mivel itt általában csak északabbra autózva, vagy a hegytetőkön látnak havat, az autókat sem készítik fel a viszontagságos időjárásra. Négy évszakos gumikkal róják az utakat. Ennek reggel máris a tanúbizonyságát adta ez a busz és a belecsúszott terepjáró is az ablak alatt:

Lépésben haladt a forgalom az utakon. Amikor jó katasztrófaturistához méltón elindultam a havas tájat felfedezni, a rendkívül felkészült, éppen havat lapátoló második szomszéd úgy tolt oda egy "Hi!"-t az orra alatt, ahogy sose hallottam még ilyen rövid szóban kifejezve a "mindenki menjen a ..., különösen te" gondolatcsokrot. Pedig ilyen szép most North Vancouver:

Különösen meghitt volt bentről a hóesés, mert itt úgy szokás, hogy már december közepén feldíszítik a karácsonyfát, és ezt mi is megtettük néhány napja.

De aztán mi sem sokáig örültünk ennyire a fehér előkarácsonynak. Elment ugyanis az áram North Vancouver és West Vancouver jó részén is, és este ötig nem is jött vissza. A lakás viszonylag gyorsan kihűlt, és bár a gyerekek rendkívül élvezték, hogy zseblámpával világítunk, és pokróc alatt kucorgunk, én még este be akartam jutni a belvárosba, hogy megnézzük a moziban az új Star Wars filmet. A fiúk a bányából aztán megnyugtattak. A belvárosban ugyanis alig volt nyoma a hónak.

Szóval bejutottam, és haza is, különlegesen kecses balettmozdulatokkal.

Mert szeret valakit. Ennyi, kész, pont. Minden más végső soron ide vezethető vissza. 

Amikor a tavasszal felvetette Kornél, hogy látogassuk meg Csabi barátjáékat Vancouverben, még csak az volt nyilvánvaló, hogy mivel a vagyonunkat a kirándulásra költjük, mostanában nem házasodunk. De ki mondana nemet egy kanadai kalandra, ha lehetősége adódik rá. 

Aztán mire eljött az augusztus 1., úgy indultunk útnak, hogy Kornél már túl volt az első két interjún az Amazonhoz. Akkor még úgy tűnt, becsületből, mert Csabi - legalább félig - viccből ehhez a feltételhez kötötte az ingyen szállást. Aztán hetekig kempingeztünk, és British Columbia teljesen elvarázsolt minket. 

Na nem csak Poke, a fiatal hosszúszárnyú bálna miatt, akit most látott ember másodszor, és fickándozás közben még lefotózni is hagyta magát.

Nem csak azért, mert a magasházak sokkal barátságosabbnak tűnnek élőben, mint hittem, és az előző két kép egymástól néhány száz méterre készült.

Nem csak azért, mert munka után bármikor leugorhatsz a tengerpartra, ahol a sikeres akklimatizáció után akár a fókákkal együtt mártózhatsz.

Nem csak azért, mert azon a hegyen ott jobbra, az előző helyszíntől 10-15 perc autóútra síelhetsz és korizhatsz szinte bármikor.

Nem csak azért, mert ez a paradicsomi kép is a belvárostól tíz percnyire készült, a vadonban. És nem csak azért, mert mindenki irtóra kedves, vidám, és rendesen sorban áll a buszmegállóban. Meg nem csak a reggeli hajókürt és sirálycsivitelés vagy a juharszirupos áfonyás kolbász miatt. Hanem mert az Amazon is meggyőzte Kornélt. Jól mutat az önéletrajzában, és a fizetés igencsak nem elhanyagolható a családunk jövője szempontjából. Ezen túl még az is lehet, hogy a gyerekünk megfelelő egészségügyi ellátásban és oktatásban részesül. (Ha itt születik, még egy állampolgárságot is hozzávágnak.) 

Ezért hajlandó az ember két hét alatt lowbudget esküvőt szervezni és megválni minden ingóságától (ez mondjuk egy autót leszámítva nem volt túl nehéz, ingatlanunk meg nem is volt sosem). És ahogy ismertek minket, a szerencse gyakran áll az oldalunkra, most sem csinálnánk másképp az esküvőt... De erről már eleget meséltünk. Szépek voltunk, nem? (Köszi Sári Mónika Photography!) És elég boldogok is. Együtt akarunk élni, és boldog gyerekeket nevelni.

Hoztunk persze áldozatokat is: távol a család, a barátok, és ez nagyon nehéz - nem is tudom, enyhül-e majd. Erről biztosan panaszkodom még a későbbiekben eleget.

Szóval itt ülünk Csabiék szófáján, és el sem hisszük, hogy túléltük az elmúlt hónapokat, amibe belefért az  amazonos interjúsorozat, a sok kis páciensem ellátása, meg egy szuper testkontroll csoport vezetése, egy epekőműtét, egy ujjműtét, minden cuccunk eladása és elajándékozása, a papírok intézése, egy nyelvvizsga. (Ja! Ma jött a hír, hogy hirtelen két - itt hasznavehetetlen - diplomás lettem. Két hét alatt nemcsak esküvőt, de nyelvvizsgát is lehet csinálni, je!) Kornél hétfőn kezd. Lehet, hogy a lakásunkat is megtaláltuk. A barátainkkal karácsonyozunk, a két gyönyörű, boldog kislányuk társaságában, és majd jól bejelentkezünk Messengeren mindannyiótokhoz, nem úsztok meg minket!

Csak két bejegyzést terveztem Izlandról, vágyaim szerint ma már a vancouveri otthonunk megtalálásának csodás történetét tártam volna elétek, de a valóság most kevésbé együttműködő. Gipszstukkóktól és falról rámordító, arany orrfüggős fehér oroszlánoktól rémülten az izlandi képekbe menekülök - mert abból van még, és mert hangosan és nyomatékosan kértétek. (Valójában felismertem, hogy ez az utolsó lehetőségem, hogy olyan fotókat tegyek egy posztba, amit még az index is észrevesz. Hogy írjak eztán nyugodt szívvel a jetlag okozta emésztési panaszainkról?! - Amúgy nem voltak ilyenek.) 

A Blue Lagoon kifogyhatatlan, minden szeglete lélegzetelállító. Amit még nem láttatok egyik eddigi képünkön sem, az a zuzmó. Egészen szokatlan látvány, amikor a terméketlennek látszó vulkáni talajt puha, zöldes takaró borítja. És még torokkaparásra is kiváló, minden puhány európai gyerek nyalogathatná ősztől tavaszig.

A repedésekből feltörő forró víz egészen más hangulatot áraszt ott, ahol vörös a talaj. Kornél kedvence volt ez a táj. Minden operatőri képességét bevetette, hogy megragadjon belőle néhány pillanatot.

 Marsbéli élményekről meséltem az első posztban, és találtam rá még egy bizonyítékot.

Csak az utak árulkodnak róla, hogy ember is jár néha ezeken a tájakon. Néhol azok is véget érnek a semmiben. 

A képen látható forgalom némiképp arra is magyarázatot ad, miért nem indexelnek az izlandiak a körforgalomból kifelé. Arra mondjuk kevésbé, hogy befelé miért jelez minden második autós balra.

Ezt a képet Reykjavíkba hazatérve, az autóból fényképeztem. Gondoljatok bele, hogy számításaim szerint a főváros lakosságának kb a fele nagyjából ezt látja, ha kinéz az ablakon. Azaz minden ötödik izlandi. A többi meg jó eséllyel legalább ilyen látképet. Azon méláztam, milyen jó emberkísérlet lenne egy izlandit (aki minden harmadik négyzetkilométeren fellelhető az országban) felültetni a hetes buszra a Blahán. Megmutassam, mi mit láttunk, amikor kinéztünk a hotel ablakán? 

Ezt a csodát. Óriási hajók álltak az ablak alatt, és ez itt az igazi nagytesó. Az sem volt rossz, hogy közelről nézhettünk meg egy ilyen monstrumot, de az érzés, ahogy az utolsó reggel az ajtón kilépve az arcodba csap a nagynyomású hajóaljmosó halszagú vize, megfizethetetlen. Hát így indultunk tovább az új otthonunk felé: gőzfelhős álomképekkel megsimogatva, majd nyakon öntve a valósággal.

Az első izlandi napunkon még nem tudtuk, hogy az az időjárás, amiben szívesen kiszállunk a kocsiból minden izgalmasabbnak látszó göröngynél, micsoda isteni kegy, de szerencsére másnap belekóstolhattunk az igazi izlandi télbe. Amikor egy éppen hazatérő ismerősöm azt írta, hogy folyamatosan figyeljük az útviszonyokat és öltözzünk rétegesen, mert az északi szél nem viccel, hát ő sem humorizált. A Mars expedíciónk második napja inkább hasonlított egy jégbolygó felfedezéséhez, ami alatt többször támadt az a benyomásom, hogy hamarosan jégbefagyott látványosság lesz belőlünk is, és szándékos helyi turpisságot sejtettem a háttérben. Amikor még csak az autóból csodáltuk a havas hegygerinceket, gyanútlanul tervezgettük, hogyan járjuk körbe sötétedésig a Golden Circle-t, ami mentén a környék nevezetességei (gejzírek, vízesések, kis kápolnák) fekszenek. Aztán az első tetszetős göröngynél, amikor a kiszállás közben majdnem ajtóstul repültem melegebb tájakra, úgy kucorodtam vissza a barátságosan befogadó tomporfűtéses ülésbe, mint a házificsúr Zserbó macskánk a fehér kanapéra kerti séta után. Ablakon keresztül ugye milyen romantikus a látvány?

Sietve leltárt készítettünk a nálunk lévő víz- és élelmiszerkészletről, és annak ellenére, hogy a circle haza felé vezető félkiflijét már lezárták a hóátfúvások miatt, úgy döntöttünk, megmutatjuk Zserbónak, hogy kell ezt csinálni. Csak az első parkolóban, egy fatáblára applikált térkép mögött vacogva kapta a második gellert az önérzetünk. Ennek a britt fickónak tényleg volt pofája rövidgatyában hógolyózni. (A körsvenk csak elterelés, az angol viking miatt csináltam a videót.)

Végül is igaz, a helyiek azt mondták, a vastag, meleg kesztyű a titok. Nekem is volt egy lila dzsekis gyerekkesztyűm a helyi közértből, de az ujjműtétem miatt az egyik kezemre csak a kórházi ujjbábom ment fel. Ha egyszer kesztyűstül ott járok, isten bizony bugyiban csinálok hóangyalt. Éppen kiolvadtunk, mire megérkeztünk az első állomásra, a Thingvellir Nemzeti Parkba. Itt ér össze az amerikai és az eurázsiai kőzetlemez, és sétálgathatsz a találkozásánál. Igazi multikulti szimbolika, gigantikus kőfalakkal. Az már csak ráadás, hogy a látvány nemcsak a Trónok harcából lehet ismerős (mert az mondjuk engem pont hidegen hagy), de Walter Mitty is itt tette kalandosabbá titkos életét.

Következő célpontunk a Strokkur gejzír volt, ami most inkább volt lapos, mint magas. Már azon a kétszáz méteren is, amíg megközelítettük a kitörési pontot, igyekeztünk a többi turista szélárnyékában poroszkálni, olyan erős északi szél fújt. Így pont azt az egy köpetet vártuk meg, amit abban a tizenkét percben produkált a jó izlandi föld, amíg a többi hardcore utazó ki nem hűlt mellettünk.

Még egy állomás volt hátra, amit meg lehetett közelíteni a testi épségünk komolyabb kockáztatása nélkül, a Gullfoss vízesés. Nem mondom, hogy nem számolgattam az út mentén gyanútlanul legelő pónikat látván, hogy ha a hóban ragadunk, egy tauntaun helyett hány lovacskát kell majd kibelezni, hogy melegen tartson minket. A lenti képet úgy nézzétek, mint aznapi hőstettem eredményét: pontosan egy expozícióra voltam képes.

Eztán egy másik turista kezébe nyomtam a gépet, hogy megörökítsen minket e remek túra utolsó állomásán, de az a kép nem adna sokat az élményetekhez: két sötét paca kucorog a kép bal alsó sarkában. Helyette még gyorsan lerovom tiszteletemet az uram előtt, aki épségben visszaszállított mindkettőnket a szállodába, ezzel tanubizonyságot téve kiváló vezetői képességeiről ilyen utakon is:

Nem az elején kezdem. Ha elmesélném azt a rengeteg dolgot, ami augusztus és december között történt velünk, nagyon későn jutnánk el a máig, úgyhogy induljunk (majdnem) a jelenből! (A múlt őrülete meg majd be-beszivárog a későbbiekben – mert bár azt nagyrészt megéltétek velünk, ahogy a fülszövegben írtam, ez a blog nekünk is segít a feldolgozásban.)

Budapest. Hétfő délután. Rohanunk a repülőre, mert mint kiderült, a Wizz Air korábban zárja a kaput, már last call van. Épp csak elkezdett sírni a család. Nem különösebben akadunk fenn rajta, hogy majdnem lemaradunk, valahogy illik a hónap eseményeinek sorába. A Vancouverbe érkezés előtt megállunk három éjszakára Izlandon. Praktikus oka, hogy sokkal olcsóbb így a repjegy, szentimentális oka meg valami olyasmi - már majd’ elfeledett - terv, hogy mégiscsak lesz így nászutunk. (Haha, persze ilyen fárdatan és elnyűtten, két műtét és lóhalálában minden cuccod elajándékozása/eladása után, a világ másik felére emigrálás okozta minden rezignáltságot a lelkedben hordozva jobb ha elengeded ezt a gondolatot.)

Az elcsigázott utazónak nem is lehet jobb célpontja, mint Izland. A maga földöntúli szépségével és kedvességével olyan bensőségesen befogadónak tűnik, hogy a nászutunkon stílusosan el is határozzuk, hogy nyugdíjasan majd ide költözünk. Mutatom miért.

Az első nap reggelén beülünk a bérautóba, és elindulunk felfedezni a szigetet Reykjavíktól délnyugatra. Miután délben felkel a nap, az első, ami feltűnik: Izlandon nincsen fa. (Egyébként de van, csak nem erre.) Aztán rájövünk, egyéb élővilág se nagyon. Ez utóbbi megállapítás humanoid vonatkozása különösen megnyugtat. A marsbéli tájon utazva itt-ott feltűnik egy földből felszálló gőzfelhő. A legnagyobbat célozzuk meg. Amikor bekanyarodunk a Blue Lagoon felé, alig várom, hogy kiszálljak a kocsiból, és belenyúljak abba az azúrkék vízbe, amilyet eddig csak természetfilmekben láttam. És most tényleg itt van – vagy inkább mi vagyunk itt.

A keményebbek ilyenkor télen is megfürdenek a 30-40 fokos vízben, mi fázósseggű kelet-európai gyerekek csak a kezünket áztatjuk meg a sós, meleg vízben.

Tovább indulva csak erősödik bennünk az érzés, hogy valamiért a Wizz Air a Marson tett ki minket. Nem csak azért, mert autót alig látunk többet, mint madarat. (Mondjuk láttam egy akkora hollót, ami kitett három európait.) Egy tóhoz megyünk, de nem tudjuk megállni, hogy útközben újra és újra kiszálljunk a kocsiból, mert a jeges földből feltörő (szó szerint) forró víz látványa annyira elbűvöl minket, hogy néznünk kell még egy kicsit, hogy elhiggyük.

A talaj csupa lávakő és vasérc, ezért a színek is káprázóak.

Végül megtekintjük a tavat. Több oldalról is.

A lemenő nap (mert már vagy hat órája barangolunk a pusztában) ilyen selymesen simogatja meg a rideg és csúszós izlandi köveket, meg a csodás férjem hátát:

Ettől aztán indulóra is fogjuk, és robogunk vissza Reykjavík felé. Nem tudom, mondtam-e már, hogy van még egy mostanában ránk jellemző dolog: a szédületes mázli. Kornél bakancslistáján a második tétel: látni a sarki fényt. Hallottunk sztorikat arról, hogy hányezer dollárt lehet beleölni az aurora borealis kergetésébe anélkül, hogy a misztikus zöld fény valaha is megjelenne előtted az égen. Már csak az izlandi árak miatt is könnyedén el tudjuk képzelni ezt - néhány vacsora, és kifújt a vagyonod. De a lényeg: ma ötös erősségű napszél éri el a Földet. Bármit jelentsen is ez, azt mondják, a hármas már látható tiszta időben. A felhőkkel nincs szerencsénk, a hold 97%-os. Azért reménykedünk. Rövid az időablak (egy-másfél óra), amikor nincs már fenn a nap, de még a hold sem ragyogja be az eget. Feszülten várunk a hidegben. Kamera a tripodon, a kezem már lefagyóban. És ekkor:

És csak halkan merem elmondani, hogy bár ez is észveszejtően csodálatos, az igazi meglepetés az autóban hagyott fogkrémnek köszönhetően akkor ér minket, amikor Reykjavík belvárosában, a hotel melletti parkolóban szelfiznek az emberek. Nyilván átfut az agyunkon, hogy persze, a sötét miatt biztos sok az alkoholista, és hát italosan talán ez is izgalmas helynek tűnhet, amikor eszünkbe jut, hogy felnézzünk az égre. És a fejünk fölött, át az égen ott zöldellik az északi csoda. Így ér véget az első napunk Izlandon.