Papucsról, székelykáposztáról, iskoláról, ködről és mókusokról. Szóval azokról a dolgokról, amik vannak, és amik nincsenek Vancouverben.

Kedves szüleink STOP Küldjetek papucsot STOP
Papamamusz vagy flip-flop, ennyi a kínálat. Napok óta kétségbeesetten bolyongunk a bevásárlóközpontokban és ruhaüzletekben, és nem találunk papucsot. Tegnap már majdnem megállítottam egy szembejövő kínai családot, akik papucskákban csoszogtak el mellettünk, hogy megkérdezzem, honnan szerezték a lábbelijüket, de Kornél szerint ők nyilván gondoltak erre, és otthonról importálták. 

Mosómedve pajtás is meglepődött rajta, hogy mennyi apróság különbözik itt a nálunk megszokottól. (Vele még augusztusban futottunk össze a Lost Lagoonban, a város közepén.) De nem akarom elvenni Kornél kenyerét,  tervez egy posztot arról, hogy mi más itt, mint otthon.

Azért a vancouveri székelykáposzta sztorit nem hagyom meg neki. Januárig ugye Csabi barátunkék az ideiglenes befogadóink. Két család él a házban, alattunk egy britt házaspár, két gyerekkel. Ők voltak hivatalosak előkarácsonyi ebédre, és Pannával székelykáposztát főztünk. Jó vecsési savanyúkáposztából, .... aha. Bár mondhatnám, hogy a kanadaiaknak sikerült kifürkészniük a káposztasavanyítás fortélyait! Abból az üveges ázott vacakból csináltuk, amit itt kapni, otthonról csempészett kalocsaival és stílusosan kaliforniai paprikával - az egyetlen itt ismert paprikafélével. Két rajongója akadt a magyar ételkülönlegességnek: a tízéves Toby, az igazi gurman, aki állítólag perverz vonzalmat táplál a furcsa ételek iránt, és az epehólyag nélkül élő Kornél, aki hírhedten utálja a székelykáposztát. Négy!!! tányérral tolt be. Ezért az élményért Kanadáig kellett jönnünk.

Azt kérdeztétek többen is, milyenek a hétköznapok. Hát álmosak, és gyerekkel teliek. Pont mint otthon, csak másképp. Január 6-án költözünk a saját albérletünkbe, azt hiszem, majd utána lesz érdekesebb ez a kérdés. 

Az egyik nap például mi mentünk Lilláért (Pannáék elsős kislányáért) az iskolába. Ide. 

Az udvart óriási fenyők határolják. Azt mondja Lilla, van egy fájuk a barátaival, azon szoktak játszani. Mutatom a kilátást a másik irányba.

Az ott a belváros, alatta pedig van szerencsém bemutatni a város leggyakoribb látogatóját, a ködöt. North Vancouverben vagyunk, az öböl másik felén van a belváros, innen járművel olyan 20 percnyire. Ez Vancouver családbarát, nyugodt része, kis város a városban. Minden megtalálható pár perc járóföldnyi távolságban. Minden. És ilyen az út a suliból haza felé:

(Imádom Kornélt azzal a pink táskával - írok a Jézuskának, hogy hozzon neki egyet!) Ha az előzőek még nem szolgálnának elegendő érvként a gyerek itteni nevelése és iskoláztatása mellett, a helyi faunára bármikor lehet számítani, jön az erősítés.

Háromszor voltunk szemtanúi az F.M. vancouveri lakos által elkövetett bűncselekménynek. Némán figyeltük, amint kirabolja a helyi madarak nagy gonddal elrendezett etetőit.

Amikor épp nem valamelyik vancouveri bokrot csodáljuk ámuldozva, lakást keresünk gőzerővel, ami nem is olyan egyszerű. Az építkezéshez és a lakáskialakításhoz is másképpen állnak itt, mint odahaza, de ezt a történetet is Kornélra hagyom. A három éves Kata művésznő rajzát azért megmutatom. Annyira sajnál minket, hogy nincs még lakásunk, hogy lerajzolta, milyen boldogok leszünk, ha megtaláljuk – az ott balra a házunk, amiben lépcső is van. Ki is színezte. (Felhívnám a figyelmet a koronámra – Kornél fején az csak haj.) És milyen szép a kisgyerekek empátiája! Lilinek, Kata képzeletbeli barátjának nincsen háza, ezért az ő szobájában, a lámpa alatt lakik.

Update: Mi úgy tűnik, megtaláltuk a lakásunkat azóta, és tényleg van benne lépcső! Nem mintha Kata lámpája alatt nem lenne kiváló helyünk. És végül papucsot is kaptunk! Összehajthatót.