Nem az elején kezdem. Ha elmesélném azt a rengeteg dolgot, ami augusztus és december között történt velünk, nagyon későn jutnánk el a máig, úgyhogy induljunk (majdnem) a jelenből! (A múlt őrülete meg majd be-beszivárog a későbbiekben – mert bár azt nagyrészt megéltétek velünk, ahogy a fülszövegben írtam, ez a blog nekünk is segít a feldolgozásban.)

Budapest. Hétfő délután. Rohanunk a repülőre, mert mint kiderült, a Wizz Air korábban zárja a kaput, már last call van. Épp csak elkezdett sírni a család. Nem különösebben akadunk fenn rajta, hogy majdnem lemaradunk, valahogy illik a hónap eseményeinek sorába. A Vancouverbe érkezés előtt megállunk három éjszakára Izlandon. Praktikus oka, hogy sokkal olcsóbb így a repjegy, szentimentális oka meg valami olyasmi - már majd’ elfeledett - terv, hogy mégiscsak lesz így nászutunk. (Haha, persze ilyen fárdatan és elnyűtten, két műtét és lóhalálában minden cuccod elajándékozása/eladása után, a világ másik felére emigrálás okozta minden rezignáltságot a lelkedben hordozva jobb ha elengeded ezt a gondolatot.)

Az elcsigázott utazónak nem is lehet jobb célpontja, mint Izland. A maga földöntúli szépségével és kedvességével olyan bensőségesen befogadónak tűnik, hogy a nászutunkon stílusosan el is határozzuk, hogy nyugdíjasan majd ide költözünk. Mutatom miért.

Az első nap reggelén beülünk a bérautóba, és elindulunk felfedezni a szigetet Reykjavíktól délnyugatra. Miután délben felkel a nap, az első, ami feltűnik: Izlandon nincsen fa. (Egyébként de van, csak nem erre.) Aztán rájövünk, egyéb élővilág se nagyon. Ez utóbbi megállapítás humanoid vonatkozása különösen megnyugtat. A marsbéli tájon utazva itt-ott feltűnik egy földből felszálló gőzfelhő. A legnagyobbat célozzuk meg. Amikor bekanyarodunk a Blue Lagoon felé, alig várom, hogy kiszálljak a kocsiból, és belenyúljak abba az azúrkék vízbe, amilyet eddig csak természetfilmekben láttam. És most tényleg itt van – vagy inkább mi vagyunk itt.

A keményebbek ilyenkor télen is megfürdenek a 30-40 fokos vízben, mi fázósseggű kelet-európai gyerekek csak a kezünket áztatjuk meg a sós, meleg vízben.

Tovább indulva csak erősödik bennünk az érzés, hogy valamiért a Wizz Air a Marson tett ki minket. Nem csak azért, mert autót alig látunk többet, mint madarat. (Mondjuk láttam egy akkora hollót, ami kitett három európait.) Egy tóhoz megyünk, de nem tudjuk megállni, hogy útközben újra és újra kiszálljunk a kocsiból, mert a jeges földből feltörő (szó szerint) forró víz látványa annyira elbűvöl minket, hogy néznünk kell még egy kicsit, hogy elhiggyük.

A talaj csupa lávakő és vasérc, ezért a színek is káprázóak.

Végül megtekintjük a tavat. Több oldalról is.

A lemenő nap (mert már vagy hat órája barangolunk a pusztában) ilyen selymesen simogatja meg a rideg és csúszós izlandi köveket, meg a csodás férjem hátát:

Ettől aztán indulóra is fogjuk, és robogunk vissza Reykjavík felé. Nem tudom, mondtam-e már, hogy van még egy mostanában ránk jellemző dolog: a szédületes mázli. Kornél bakancslistáján a második tétel: látni a sarki fényt. Hallottunk sztorikat arról, hogy hányezer dollárt lehet beleölni az aurora borealis kergetésébe anélkül, hogy a misztikus zöld fény valaha is megjelenne előtted az égen. Már csak az izlandi árak miatt is könnyedén el tudjuk képzelni ezt - néhány vacsora, és kifújt a vagyonod. De a lényeg: ma ötös erősségű napszél éri el a Földet. Bármit jelentsen is ez, azt mondják, a hármas már látható tiszta időben. A felhőkkel nincs szerencsénk, a hold 97%-os. Azért reménykedünk. Rövid az időablak (egy-másfél óra), amikor nincs már fenn a nap, de még a hold sem ragyogja be az eget. Feszülten várunk a hidegben. Kamera a tripodon, a kezem már lefagyóban. És ekkor:

És csak halkan merem elmondani, hogy bár ez is észveszejtően csodálatos, az igazi meglepetés az autóban hagyott fogkrémnek köszönhetően akkor ér minket, amikor Reykjavík belvárosában, a hotel melletti parkolóban szelfiznek az emberek. Nyilván átfut az agyunkon, hogy persze, a sötét miatt biztos sok az alkoholista, és hát italosan talán ez is izgalmas helynek tűnhet, amikor eszünkbe jut, hogy felnézzünk az égre. És a fejünk fölött, át az égen ott zöldellik az északi csoda. Így ér véget az első napunk Izlandon.